Maggie Young maga volt a hétköznapiság.
Átlagos barátok, átlagos szülők, átlagos eredmények… hétköznapi élet.
Aztán jött A Fiú.
Clayton Reed a múltja elől menekült, démonjaival a nyomában, amik bármikor leteríthetik. Soha nem hitte, hogy esélye lehet a boldogságra.
Aztán jött A Lány.
Maggie abban hitt, hogy a szerelmük majd mindent túlél. Clay abban, hogy csak a lány kell, és minden helyrejön zavaros életében.
Hogy együtt lesznek, ketten a világ ellen.
De a sötétség mindig ott ólálkodik a közelben.
Néha az igaz szerelem legnagyobb gátját saját magadban kell keresned.
Csodálatos borító, rejtélyes (és nagyon találó) cím, remek fülszöveg.
Ennyi kellett, hogy elolvassam, és nem bántam meg.
Az első 30 oldalt utáltam, túl kevés volt a párbeszéd, és túl sok Maggie kissé untató monológja. Itt úgy éreztem, hogy az írónő nem dolgozta ki eléggé a karaktereket, de pár oldal múlva kiderült, hogy mégis, és nagyon megszerettem őket.
Imádtam azt a folyamatot amíg Clayton és Maggie összejöttek, mindig alig vártam, hogy találkozzanak, és nem is kellett rá sokat várni,mert az írónő nem teketóriázott, mindig a lényeget (vagyis őket) mutatta.
Izgalmakat adtak Clay hangulatváltozásai is, és különösen tetszett, hogy a szerelme győzött és egyből bocsánatot kért, észhez kapott (nem mindig), és Maggie hozzáállása is remek volt, hogy nem sértődött meg és nem duzzogott napokig, hanem rajta is győzedelmeskedett Claytonhoz való vonzalma, és a szerelme.
Amikor összejöttek, már én éreztem magam kínosan, mert nekem nagyon nem asztalom az, hogy mások előtt nyalják egymást, nem zavartatva magukat. És kicsit gáznak éreztem a becézgetéseket.
Aztán fordult a kocka. A sötétség eddig ólálkodott, most beborította őket, rájuk talált.
Innentől kezdve megint imádtam, és szálltam a regénnyel az oldalakon át. Onnantól volt igazán kedvencem, hogy Maggie és Clay éjszaka útra kelnek.
A váratlan csattanó is tetszett. Nem sírtam a könyvön, de az utolsó fejezet mégis arra késztetett. Egyszerűen szívet tépő volt!
Az epilógus megnyugtatott egy kicsit, hogy még mindig szeretik egymást :)
Aztán még jobban megnyugodtam, miután láttam, hogy van folytatása. :)
A szereplőkről…
Maggie: Az elején szerintem kevés ember akad, akit nem idegesít. Előadja a nagy szívtelen bunkót, aztán észre se vesszük, ahogy megváltozik. Egészen megkedveltem a karakterét, és tetszett ahogy szembeszállt a szüleivel Clayton miatt. Én is ezt tettem volna.
Clay: A kezdetektől fogva szerettem, mégsem egy könyves álompasi. A betegsége komoly témát adott a könyvnek, ami vitte tovább az eseményeket. Különösen tetszett benne, hogy tud rajzolni, minden vágyam lenne egy rajzolni tudó srác. :) Ugyanakkor nem a hangulatingadozásai miatt nem kedveltem egészen őt, hanem a néha túl nyálas becézgetések, mindenki előtt smárolások miatt. Jó, oké nem veszik észre a rózsaszín ködtől, de ez nekem nagyon gáz volt.
Rachel és Daniel: Egyben tárgyalnám ki őket, mert mindkettőt megszerettem nagyon a végére. Remek barátok. Rachel dührohamait egyszerűen imádtam. Daniel „védelmező nagytesós” énjét is kedveltem. Örültem neki, hogy Maggie mellett álltak mindig minden nyavalyában, legalábbis majdnem mindig.
Nagyon tetszett a könyv témája, de úgy gondolom, egy kicsit többet is ki lehetett volna hozni belőle.
Történet 5/5*
KÖVESSETEK MOLYON! http://moly.hu/tagok/szzs24
Az értékelésem itt találjátok: http://moly.hu/ertekelesek/1614057
Átlagos barátok, átlagos szülők, átlagos eredmények… hétköznapi élet.
Aztán jött A Fiú.
Clayton Reed a múltja elől menekült, démonjaival a nyomában, amik bármikor leteríthetik. Soha nem hitte, hogy esélye lehet a boldogságra.
Aztán jött A Lány.
Maggie abban hitt, hogy a szerelmük majd mindent túlél. Clay abban, hogy csak a lány kell, és minden helyrejön zavaros életében.
Hogy együtt lesznek, ketten a világ ellen.
De a sötétség mindig ott ólálkodik a közelben.
Néha az igaz szerelem legnagyobb gátját saját magadban kell keresned.
Csodálatos borító, rejtélyes (és nagyon találó) cím, remek fülszöveg.
Ennyi kellett, hogy elolvassam, és nem bántam meg.
Az első 30 oldalt utáltam, túl kevés volt a párbeszéd, és túl sok Maggie kissé untató monológja. Itt úgy éreztem, hogy az írónő nem dolgozta ki eléggé a karaktereket, de pár oldal múlva kiderült, hogy mégis, és nagyon megszerettem őket.
Imádtam azt a folyamatot amíg Clayton és Maggie összejöttek, mindig alig vártam, hogy találkozzanak, és nem is kellett rá sokat várni,mert az írónő nem teketóriázott, mindig a lényeget (vagyis őket) mutatta.
Izgalmakat adtak Clay hangulatváltozásai is, és különösen tetszett, hogy a szerelme győzött és egyből bocsánatot kért, észhez kapott (nem mindig), és Maggie hozzáállása is remek volt, hogy nem sértődött meg és nem duzzogott napokig, hanem rajta is győzedelmeskedett Claytonhoz való vonzalma, és a szerelme.
Amikor összejöttek, már én éreztem magam kínosan, mert nekem nagyon nem asztalom az, hogy mások előtt nyalják egymást, nem zavartatva magukat. És kicsit gáznak éreztem a becézgetéseket.
Aztán fordult a kocka. A sötétség eddig ólálkodott, most beborította őket, rájuk talált.
Innentől kezdve megint imádtam, és szálltam a regénnyel az oldalakon át. Onnantól volt igazán kedvencem, hogy Maggie és Clay éjszaka útra kelnek.
A váratlan csattanó is tetszett. Nem sírtam a könyvön, de az utolsó fejezet mégis arra késztetett. Egyszerűen szívet tépő volt!
Az epilógus megnyugtatott egy kicsit, hogy még mindig szeretik egymást :)
Aztán még jobban megnyugodtam, miután láttam, hogy van folytatása. :)
A szereplőkről…
Maggie: Az elején szerintem kevés ember akad, akit nem idegesít. Előadja a nagy szívtelen bunkót, aztán észre se vesszük, ahogy megváltozik. Egészen megkedveltem a karakterét, és tetszett ahogy szembeszállt a szüleivel Clayton miatt. Én is ezt tettem volna.
Clay: A kezdetektől fogva szerettem, mégsem egy könyves álompasi. A betegsége komoly témát adott a könyvnek, ami vitte tovább az eseményeket. Különösen tetszett benne, hogy tud rajzolni, minden vágyam lenne egy rajzolni tudó srác. :) Ugyanakkor nem a hangulatingadozásai miatt nem kedveltem egészen őt, hanem a néha túl nyálas becézgetések, mindenki előtt smárolások miatt. Jó, oké nem veszik észre a rózsaszín ködtől, de ez nekem nagyon gáz volt.
Rachel és Daniel: Egyben tárgyalnám ki őket, mert mindkettőt megszerettem nagyon a végére. Remek barátok. Rachel dührohamait egyszerűen imádtam. Daniel „védelmező nagytesós” énjét is kedveltem. Örültem neki, hogy Maggie mellett álltak mindig minden nyavalyában, legalábbis majdnem mindig.
Nagyon tetszett a könyv témája, de úgy gondolom, egy kicsit többet is ki lehetett volna hozni belőle.
Történet 5/5*
KÖVESSETEK MOLYON! http://moly.hu/tagok/szzs24
Az értékelésem itt találjátok: http://moly.hu/ertekelesek/1614057
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése